Azaz: Milyen érzés kertvárosban felnőtt gyerekként panelbe költözni, a legsűrűbb környékre? Utána milyen érzés a panelben felnőtt fiúcskának beköltözni a legtipikusabb kertvárosba?
Fotó: Freeimages
Gyönyörű, régimódi kertvárosban éltem le az egész gyermekkorom. Természetes volt, hogy a többi gyerekkel végigbiciklizzük a környéket, bejárjuk a közeli kis erdőt, az árok szélén ugrálva játsszunk, vagy átmenjünk egymáshoz, és a kerti bokroknál piknikezzünk, vagy a teraszon játsszunk a babáinkkal. Mindenkinek volt kutyája, vagy legalább pár macskája. Többen tartottunk csirkéket is a baromfiudvarokban. A szerencsésebbek meg nyuszikat. A szülőknek nem volt sok gondja velünk, egészségesek voltunk, vidámak, mozgékonyak, és jól elszórakoztattuk egymást. Valahogy úgy tűnt, ezen a környéken mindenki egy éven belül szült, annyi gyerek volt. Egy lánycsapat és egy fiúcsapat is összeállhatott. Talán az volt a legjobb, amikor egész nyarakat tollasozással tölthettünk – kiálltunk a forgalom nélküli kis utcákra, mindenki vitte a maga tollasütőjét és labdáját, és sötétedésig, fáradhatatlanul ütögettünk. Csak a sötét vitt be minket, amikor egyre több szerencsétlenül járt tollasütőnk közelébe keveredett szitakötőt csaptunk le. Bizony, ezt tartottam az igazi életnek. Rengeteg mozgás, barátok, együtt töltött idő.
Fotó: Freeimages
Megismerkedtem panelfiúval. A családjával a belvárosban kezdte az életét, egy egyszobás kis garzonlakásban. Ha nem a szoba csendjére vágytak, akkor a gyerekek lemehettek a közeli játszótérre. A kicsi fiú nem szeretett oda járni, mert túl sok nagyfiú verődött ott csoportba. Rengeteg durva kölyök. Persze akkoriban egyáltalán nem volt divat, hogy az anyukák a játszótereken (vagy bárhol) felügyelet alatt tartsák a 3 évnél idősebb gyerekeket. Vagy boldogultak a kölkök, vagy nem. Igaz, akkoriban az utca népe is rászólhatott még a durvulókra. Rendőrből is több volt, nagyobb figyelem jutott mindenkire. Vagy kevesebb. Ki tudja? Lényeg, hogy mindenkinek önállóbbnak kellett lennie, már fiatalon, jóval korábban, mint manapság. Panelfiúék családja – mint ahogy sejthetted – elköltöztek, végre kaptak lehetőséget, hogy saját, nagyobb panellakást vegyenek. Összehúzták a nadrágszíjat, és beköltöztek a 70-es évek közepén újonnan épült 10 emeletes ház negyedik emeletére. A gyerekeknek szigorú szabályok szerint kellett élniük, csendben, mert alul is, fölül is idegbeteg szomszédok laktak. Az alsó szomszéd többször is feljelentette a zajongó családosokat. Viszont ma is, a társasházak emeletein felnövő gyerekeknek – ha nem akarnak a szomszédok által megvetettként élni – szó szerint lábujjhegyen kell élniük. Mit nem szabad a panelban csinálni? Székeket kihúzni, hangosan dobbantani, megütögetni a radiátort, kopácsolni, labdázni, visítozni, hisztizni. Csendben lehet olvasgatni, rajzolgatni. Panelfiú is imádott olvasni, és zseniálisan okos fiatalember lett belőle. Viszont gyermekkorában nem szeretett lejárni a többi suttyóval rosszalkodni a játszóterekre. Állítólag a kulcsos gyerekek neveletlenek voltak, verekedősek. Természetesen egy barátjával összejártak a szülők, így szinte gyermekkorát végigkísérhette az az egy igazán jó barát. Panelfiúnak a magas toronyházak jelentették az igazi otthont, a megnyugvást.
Fotó: Freeimages
Felnőttünk és összejöttünk. A kertvárosi lányként odaköltöztem a panelfiú most már egyedül lakott 48 négyzetméteres, másfél szobásnak csúfolt lakásába, egy hatvanas években épült tízemeletes második emeletére. Ezelőtt sosem tartózkodtam még panellakásban huzamosabb ideig. A lakás kicsinysége, és a közlekedők szűkössége miatt folyton beleütköztem valamibe. Konyha 2,5 nm, fürdőszoba szintúgy. A megszokott száz négyzetméter fölötti élettér után igencsak kényelmetlennek ígérkezett. Az első döbbenet akkor ért, amikor elmentem WC-re. Békésen üldögéltem, amikor valami hatalmas robajt hallottam a fejem fölött. Sikítva ugrottam föl. Nem szakadt rám a mennyezet, hanem csak egy felső szomszéd húzta le a maga WC-jét. A szemétledobó a lakással szemben volt épp. Az emeleten lakók mindig odajártak a nyikorgó szemeteshez, és ott dobálták le a hulladékokat. Igazából az egész ház szemétürítési rendjét pontosan lehetett hallgatni, hiszen a fentről ledobott zsákok is hangos puffanásokkal érkeztek le a konténerbe, és végigütögették a szemétledobó fém csövét. Hétvégente, amikor mindenki otthon volt, akkor természetesen gyakran barkácsoltak a szomszédok. Fel kellett fúrni a falra ezt-azt, és ugyebár nincs egy panellakónak pénze megfelelő fúróra. Egy lyuk egy-egy félórányi erőltetett fúrás eredményeként jöhetett létre. A szomszédok, ha összevitatkoztak – természetesen minden szó hallatszott a fürdőszobán át. Az ember próbált csukott füllel élni, de képtelenség. A ház előtt az árnyas fák alatt kellemes padok álltak – a bulizó “kulcsos gyerekek” esti gyűjtőhelye. A magas házak kiváló akusztikája miatt a hangok úgy felerősödtek, hogy egy halkabb beszélgetés hangjai is érthetőek voltak, akár csukott ablakokon át. A ház ráadásul az egyik legnagyobb körút legforgalmasabb kereszteződése mellett 15 méterre állt, így a tűzoltók minden napos éjszakai felvonulásától, az üres platós teherautók zötyögéséig minden hallatszott. A szokatlan zajoktól folyamatos stresszben éltem. Próbáltam minél kevesebb időt ott tölteni. Sosem gondoltam volna, hogy 7 évig itt fogok élni. De túléltem. A panelfiúnak mindez elég természetes volt, bár ő is néha kiakadt a ház előtt balhézó fiatalok miatt.
7 év után eldöntöttük, hogy építkezünk. Egy csendes kertvárosi környékre. És normális méretű házat építettünk, szép nagy belső terekkel. El voltam ájulva, amikor elkészült a csodálatos építmény. Tágas fürdőszoba, mosókonyha, nagy WC ahol a lábat is ki lehet nyújtani, nagy kád, külön tusoló, csodásan kényelmes közös nappali – 45 négyzetméter egyben a konyhával! Az előző kis lakás majdnem teljesen elférne benne! Mi lenne ennél nagyobb boldogság? És a kert. Kicsi, de valami mégis. Lehet saját virágokat ültetni. Kiülni a fűre. Labdázni a gyerekkel.
Fotó: Freeimages
Panelfiú nem érezte jól magát. Zavarta az éjszakai csend, amit egy-egy kutya ugatása zavar meg bántón. A hirtelen felhangzó zajok miatt vissza sem tudott aludni. Az állandó alapzaj megszűnt, így egy kisebb zajra is mindig idegesen ugrott fel. Reggelente elviselhetetlennek tartotta a fülsüketítő madárcsicsergést. Mi kaparászik a tetőn? Persze, hogy a verebek… Mindig valami pattan, valami csörren. A nagy terek idegesítették, nem érezte otthonának sem a környéket, sem a házat. Hiába a szép színek, a kellemes berendezés. A szomszédok is zavarták. A panelben maximum csak köszönnek egymásnak távolról az emberek – az is ritkaság – de itt olyan, mintha bele akarnának mászni az életedbe. Bebámulnak a kerítésen. Apropó, kert. Panelfiú nem tartotta nyugisnak a kertet sem. Ha tehette, leginkább csak üldögélt a szobában. Egyszerűen nem értette, mi lenne a jó a kintlétben. Sétálni a környéken? Nem tetszett neki. Hiányzott neki a panelek megnyugtató ölelése séta közben is. Sajnálta a váltást, mert bent a házban lenni – bárhol megtehetné, nem kellett volna ezért áldozatokat hozni, hitelt felvenni.
Kellett pár év, hogy kezdje megszokni. Ki gondolta volna?
Bármelyik élettérben lehet teljes életet élni. Mindenhol van jó. És ha akarsz, bárhol találhatsz problémát is. Mi lenne, ha a jót keresnénk?
Ha tetszett amit írtam, és érdekelnek az allergiával és egyebekkel kapcsolatos írásaim, kérlek csatlakozz a Facebook oldalamhoz is, itt: Allergia Blog
Ha van személyes történeted amit szeretnél megosztani, vagy csak kiírni magadból, hogy jobban érezd magad, esetleg receptekkel segítenél sorstársaidon – várom a leveled az allergia.cafeblog@gmail.com -ra!
Köszönettel: Lin
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: