A finn általános iskolákat irigyeljük, de ritkán látjuk, hogy mihez vezet egy-egy oktatási rendszer embernevelési módszere. (A NlCafe friss cikkét itt nézheted meg.)
A magyar alternatív általános iskolák gyakran (és joggal?) kapnak olyan kritikát, hogy nem készítenek fel az egyetemi évek keménységére, illetve az élet megpróbáltatásaira. Egy alternatív iskolában nem lehet eléggé elsajátítani a hierarchikus rendszerek követelményeit, a poroszos tanulást, illetve a csendes hallgatás tudományát, ahol a gyerek a szó nélkül befogadó, a tanár az előadó. A poroszos tanítási rendszer ezzel szemben segít, hogy egy átlagos magyar egyetem oktatásába (pl. akár orvosi) egy jól magolni tudó fiatal megfelelően bekapcsolódhasson. És aztán a munkahelyén pedig ugyanez várja. Egy átlagos munkahely nem tud mit kezdeni az önállóskodó kollégákkal.
(Az Index friss cikke is azt sejteti, hogy az alternatív iskolákat nem igazán pártolja az állam. Itt olvashatod. Mondjuk már a tankönyvpiac új rendszerével szerintem nyilvánvalóvá váltak a szándékok.)
Ma, Magyarország, egy egyetem általános orvostudományi kara. A magyar előadáson az oktató áll az orvostanhallgatók előtt, és – mivel nem képzett pedagógus, hanem egy vezető orvos – felolvassa a tankönyv anyagát az orvostanhallgatóknak. A magyar orvostanhallgatók nagy része ezért úgy döntött, hogy nem jár be előadásokra. Minek is, hiszen a kötelező irodalmat bárki el tudja olvasni!
A vizsgára való felkészülés abból áll, hogy a hallgatók előveszik a könyveket, elkérik az előadásokra bejáró stréberek jegyzeteit, lefénymásolják, és bevágják, éjszakákon át. Jó sok kávé fogy, meg akár egyéb pszichoaktív szereket is használnak, hogy túléljék a vizsgaidőszakot, mert persze a néhányszáz oldalas tankönyvek feladják a leckét a rövidtávú memóriának – hogy aztán törlődhessen a legtöbb adat. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ennyi információ bárkinek is benne tud maradni a fejében! Szemeszterenként körülbelül 15 darab tantárgy, félévente akár sokezer oldal bemagolásával (és gyors törlődésével) jár. Az előadó – legyen az professzor, vagy adjunktus – szent és sérthetetlen. Ő már egyetemi rangot szerzett, bizonyított. Amit mond, megkérdőjelezhetetlen. Gyakorlatilag – a tudomány bárhol is álljon – az az EGYETLEN igazság, amit ő mond. Nem létezhet, és nem elképzelhető, hogy a hallgató egy új szakirodalmi cikkből készülne előadásra, és vitát indítana… Az egyéniség tiltott.
A szakdolgozatokban is – melyek meglepően rövidek terjedelmükben (átlagosan 30 oldal, dupla sortáv, sok-sok kimásolt ábrával) – az a tipikus felépítés, hogy a hallgatók a tankönyvekből, és ritkábban egyéb cikkekből idéznek, majd rövid statisztikai kutatásokban dolgoznak ki egy-egy témát. Az önálló gondolatoknak tilos megjelenniük, mert az nem tudományos. A tudományos tevékenység nem engedhet meg személyes gondolatokat, hiszen az az elfogadható munka, amelyet már mások megfelelő kutatásokban be is bizonyítottak. Nem megengedhető az, hogy egyéni gondolatok alapján íródjon egy szakdolgozat.
Amúgy nehéz az oktató élete. Kegyesen megtartotta az előadását, aztán rohannia kell vissza a betegeit ellátni, és a kutatását sem szabad elhanyagolnia közben. (És aztán ott a magánrendelés is.) Nincs neki ideje lacafacázni.
Oktatás a pázsiton. Ausztriában az oktatóink is alkalmaztak olyan módszereket, amiket csak filmekben láthatunk. (Fotó: Freeimages)
Szerintem a magyar orvosi egyetemen, majd az orvosok pályályán lehet a legjobban végigkövetni a poroszos oktatási rendszert és következményeit. Itt egyenesen röpködnek a csontvázak a szekrényből! A rangok letisztázottak, a hallgatókkal már az elején éreztetik (és közlik): ők a pótolható (simán kirúgható) hallgatók, nekik tilos gondolkozni, egyéniséget felvenni, egy az egyben el kell fogadniuk a rendszer követelményeit. Ha lediplomáztak, akkor is addig, amíg nincs szakvizsgájuk, nem tekinthetők kollégának. A rezidenseknek kell elvégezni a piszkos munkát, és örüljenek, ha a nagy öregektől kapnak valamiféle iránymutatást. De eszükbe se jusson a rangjukon túllépni, akár szakmai kérdésekkel zaklatni a vezetőket. Az ő dolguk a csendes figyelés, és a rájuk osztott feladatok maradéktalan megoldása. Később, amikor szakvizsgáznak és rangot szereznek, az ő nyakukba szakad az oktatás, és egyéb más feladatok is, és többnyire ugyanazt viszik tovább, mint az elődeik. Nem sokat változott a rendszer az elmúlt száz évben.
Ugyanaz az előadás, ugyanaz a professzor, mégis nagyon más tapasztalható akkor, ha külföldi hallgatók érkeznek az órára.
Ha belecsöppenünk a külföldi hallgatók ugyanazon órájára, leesik az állunk! A külföldi hallgatók egészen másmilyenek. Az előadások közben mernek kérdezni! Az oktatót megdolgozzák, követelik, hogy együttműködjenek velük. És persze ki vannak akadva, hogy az admimisztráció és egyebek nem zökkenőmentesek, nem hallgatóbarátak. Ők bizony mernek panaszkodni, hogyha valaki nem bánik velük tisztességesen. És merik kritizálni a rendszert, hogy az oktatásuk nem gyakorlatorientált. Persze, megtehetik, ők a “kincsek”, nagyon sokat fizetnek azért, hogy az egyetemeinken tanulhassanak. Amit ők fizetnek, az az egyetemeknek tiszta haszon.
Külföldön tanultam én is egy ideig… Nem valami különleges egyetemre jártam. Mégis nagyon más volt, mint ami itthon a megszokott. Angol szak. Itthon rengeteg tantárgyat kellett félévente teljesíteni. A módszer modernebb mint az orvosin, az előadások kreatívabbak voltak, nem egy az egyben a tankönyvet adták elő az oktatók. A számonkérés hasonló volt: a tanár előadott, mi csendben jegyzeteltünk, majd a vizsgára bemagoltunk mindent, és nem is ért csalódás: azt kellett a vizsgán visszaadni, amit a tanár leadott. Önálló gondolatok, vélemények itt sem voltak megengedettek. Ausztriában próbáltam elég tantárgyat felvenni, amit majd itt beszámítanak. De nem tudtam, egy félév alatt nem volt elég tantárgy. Körülbelül csak hat. Nagyon kevésnek tűnt, úgy gondoltam, hogy lesz egy laza ajándék félévem. De nem így lett. Minden órára készülni kellett. Nem volt elég a passzív figyelés, a kikapcsolt aggyal történő jegyzetelgetés. Az összes előadáson volt olyan rész, amit hallgatói csoportoknak kellett aktuális szakirodalmi cikkekből, témákból előadni, de nem csak jegyzetlappal az évfolyam elé állva, hanem interaktív módon, feladatlapok kiosztásával, színes-szagos prezentációk készítésével. Ez volt az alap. Természetesen az oktató is készült, aktuális, érdekfeszítő témákkal. Mindig volt valami speciális feladat is, nem aludtunk az óráján.
Nem volt egy előadás sem tankönyvszagú, nem arról szólt az oktatás, hogy egy könyvet végigvesznek az elejétől a végéig. Hozzátartozott az is, hogy nem volt tömegképzés. (Furcsának tartom, hogy egy évfolyamba hogyan tartozhat akár 200 hallgató is. Hogyan is lehetne egyszerre 200 embert minőségi képzésben részesíteni?) És nem volt hagyományos vizsga. Év közi dolgozatban, és órák előtt persze visszakérdeztek azokra, amiket tanultunk, de a szemeszter befejezésekor nem egy magolós vizsgával intézték el a számonkérést, mint itthon. Minden egyes tantárgyból olyan teljesítést – saját írást vártak el, mint ami itthon egy-egy szakdolgozatot is kitenne, 20-30 oldalnyi terjedelemben.
A félév közben kellett leadni a dolgozat vázlatát is. Én addig azt hittem, hogy szuperül összeállítottam az anyagot. A magyar standardok szerint legalábbis kiváló lett volna. Egy csomó szakirodalomból gyűjtöttem össze kiváló logika alapján kivonatot, megfelelően jeleztem azt is, melyik gondolat honnan származott. Leadtam büszkén a tanárnak, és a legnagyobb megdöbbenésemre nagyon lehúzta. Nem értettem, miért. Elmagyarázta. Nem volt benne egyéniség. Nem voltak benne a saját gondolataim. Nem lehetett benne észrevenni, hogy én hol vagyok a dolgozatban. Egyszerűen visszaadtam mások gondolatait. Ezt értékelhetetlennek, elfogadhatatlannak találta. Ezek után addig dolgoztam, amíg igyekeztem az egész magyar oktatási rendszerben tanultak ellenére saját gondolatokat is megfogalmazni… Hihetetlenül nehéz volt azok után, hogy itthon tilos volt a főiskolán gondolkozni, csak az volt az elfogadható, amit a könyvből adtunk vissza. Valamennyire sikerült persze megoldani a feladatot, kaptam rá egy kegyelem-hármast. (Igaz, ezt nem szabad összehasonlítani az orvosok szakdolgozatával: a nyelvszakokon a dolgozatokat nem feltétlenül szigorúan a tudományos szabályok alapján kell végigvinni, minden bizonnyal itt tényleg jobban megmutatkozhat az egyéni vélemény.)
Persze voltam általános iskolai tanítási gyakorlaton is, és bizony amit ott láttam, az a finn példa élőben. A gyerekek is önállóan készültek minden egyes órára. Olyan lelkesedéssel, és egyéniséggel dolgoztak, ami Magyarországon elképzelhetetlen szerintem. Már kisdiákként megtanulhatták a prezentáció készítés modern módszereit, gyakorlatban. Kérdezhettek óra közben, együtt dolgoztak a tanárral. Rengeteg feladatot kaptak, és nem passzív befogadók voltak.
Tudjátok, hogy szinte semmire sem emlékszem abból, amit itthon tanultam? Semmi tárgyi tudás nem maradt meg, pedig félévről-félévre kellett magolnom. Ezzel szemben amiért önállóan megdolgoztam az osztrák egyetemen, egyetlen szemeszter során, az mind a mai napig bennem él.
Viszont a saját tapasztalataim alapján veszélyes akár egyszer is részt venni egy igazán hatékony iskolarendszerben. Onnantól kezdve az ember elkezd gondolkozni. (Ausztriában volt pl. “kritikai gondolkozás” tantárgyunk is.) Aki “másképp” gondolkozik, nem fogadja el egy az egyben alapigazságként azt, amit a vezetők a fejébe igyekeznek tölteni. Kihat az egész életre. Például aki gondolkozik, nem szavaz akárkire. Vagy a főnökét nem “A” hatalomnak fogadja el, hanem egy másik embernek, akivel együttműködve építhetnék a céget. A főnökök pedig általában nem tudnak mit kezdeni az ilyen kollégákkal. És bizony az is igaz, hogy sokkal nehezebb vezetni a gondolkodó népet: aki gondolkozik, az mer kérdezni, az ismeri a jogait, az utánanéz az igazságnak.
Szerintem az egész magyar kultúra nincs felkészülve erre. Hiszen minden hierarchikus. És akinek nem tetszik, úgyis elmegy külföldre… Már nagyon sokan elmentek, az orvosok körében pedig hihetetlen mértékű az elvándorlás.
Ha tetszett amit írtam, és érdekelnek az allergiával és egyebekkel kapcsolatos írásaim, kérlek csatlakozz a Facebook oldalamhoz is, itt: Allergia Blog
